Valójában a fő kérdést elég könnyen el lehetne intézni, egy egyszerű osztás megadja a választ. Az országban megtermelt értéket osszuk el a lakosság számával! Ezt vessük össze más országok hasonló eredményeivel, és láthatjuk, hogy a jövedelmünkben semmi különleges nincs. (Azon kívül, hogy nyilván többet szeretnénk.) Kíméletlenebbül fogalmazva: azért kisebb a jövedelmünk, mert kevesebbet termelünk.
Jó, nem ennyire egyszerű Módszertanilag igényesebb olvasóink felé jelezzük, hogy természetesen még egy osztásban is vannak finomságok. Például nem a hazai terméket (GDP), hanem a nemzeti jövedelmet (GNI) érdemes alapul venni, hiszen valójában ezt lehet szétosztani. De valójában ezektől a finomításoktól alig változik a kép, úgyhogy a kifejtésüket mellőzzük. Aki a kérdésben jobban elmerülne, illetve szeretne biztos tudást az összeesküvéselméletek és kizsákmányolás-teóriák híveivel szemben a kocsmaasztalnál, azoknak Oblath Gábor írásait ajánljuk, aki a közelmúltban többször is vizsgálta a fejlettségünk és a bérszínvonalunk közötti összefüggést.
Felülről, makrogazdasági szemszögből tehát végtelenül logikus a magyar bérek története. A fejlettségi szintünkkel (gazdasági teljesítményünkkel) összhangban lévő keresetet kapunk. Másképp hosszú távon nem is történhet, hacsak nincs olyan szereplő a gazdaságban, aki a nemzeti jövedelmekből aránytalanul nagy részesedést kap. Ez a tőke lehetne, de a vállalati profitok alapján nem beszélhetünk ilyen kizsákmányolásról.Mi lehet akkor az oka, hogy a béreket alacsonynak érezzük? Az alábbiakban néhány gazdasági összefüggést mutatunk be, ami magyarázatot adhat erre.
Az adók. Nem az első számú ok, de jó, ha gyorsan tisztázzuk: hiába osztja fel maga között a tőketulajdonos és a munkaerő a megtermelt jövedelmet (profitra és bérre), ha aztán jön az állam, és különféle elvonások formájában sokat vesz el belőle. A béreket terhelő elvonások - különösen az alacsonyabb jövedelműek esetében - még mindig nagyok, az adóékünk az egyik legnagyobb az Európai Unióban. (A téma kapcsán sok érdekes mellékszálra bukkanhatunk, aminek a kifejtésére itt nincs hely. Például hogy a fent említett "osztozkodás" valójában egy bonyolult, sok interakcióval járó állandó mechanizmus. Szintén meghaladja ennek az írásnak a kereteit, hogy a magas adóék okairól értekezzünk, csak utalunk arra, hogy például az inaktívak magas aránya, vagy éppen a nem hatékony állami működés is hozzájárulhat, hogy az egy munkavállalóra jutó adóteher magas.)
A bérlemaradásnak azonban nem ez az elsődleges oka, ez csak tovább növeli azt. A lemaradás ugyani a teljes munkaerőköltségben is megmutatkozik, nem csak a nettó keretekben.
Nem (csak) a szorgalmon múlik. A legnagyobb ellentmondás, amit érezni szoktunk, hogy hiába mondják, alacsony a termelékenységünk, sokan úgy látják, ennél keményebben már nemigen lehet dolgozni. Ez sokszor valóban így van, ám az előállított érték nem csak, sőt, elsősorban nem a munkaórák számától függ. Sokkal inkább attól, hogy milyen technológia, tudás van az előállított termék mögött, milyen értéket képvisel a piacon. Vagyis ha egy országban többen dolgoznak magas hozzáadott értékű termékeket előállító ágazatokban, akkor az ebből származó magasabb nemzeti jövedelemből is több jut neki. Még akkor is, ha félállásban, láblógatva kapcsolgatja egy 300 millió forint értékű félautomata gépsor gombjait.
Még pont ugyanazért is több fizetést lehet kapni. Igazából ez az a pont, amit leginkább szeretnék kiemelni. A fenti érvekre gyakran érkezik a logikusnak hangzó replika: oké, értem én, hogy egy elektromérnök miért keres jobban, mint egy betanított munkás, de én pontosan ugyanazt csinálom, mint a nyugati kollégám. Fodrászok, vendéglátósok, orvosok, tanárok teljesen jogosan érezhetik azt, hogy a teljesítményük még az előző pontban tárgyalt szempontok alapján is megegyezik azokkal, akik az ő fizetésük sokszorosát keresik.
Bármilyen szomorú, erre is van racionális magyarázat. Azért keres egy bécsi fodrász sokkal többet, mert magasabb termelékenységű kuncsaftjai vannak. A fodrászok ott úgy tudnak "kiharcolni" magasabb bért, hogy a magasabb termelékenységű embereknek nyújtott szolgáltatása többet is megér. Egyszerűen azért tudnak 5-10-szeres árakkal dolgozni, mert egy fejlettebb gazdasági környezetben ugyanaz a munka többet ér. (Másképpen: ha nem tudna elkérni érte ennyit, akkor inkább elmenne más területre dolgozni.) Ugyanez elmondható egy étteremben dolgozóról is, de általában is kijelenthetjük, hogy azokon a területeken, ahol a termelékenység nem tud növekedni (tipikusan az élőmunka-igényes szolgáltató szektorokban) ott az országban képződő egyre magasabb jövedelemből áremeléseken keresztül kérnek részesedést a munkavállalók. (Ezért van az, hogy egy osztrák határszéli outletbe esetleg szívesen megyünk ruhát vásárolni, de eszünkbe sem jut betérni a belvárosi fodrászhoz, vagy egy jobb étterembe.)
Ugyanez a mechanizmus érvényes az állami alkalmazottakra is. Ott a magasabb nemzeti jövedelem a nagyobb adóbevétel formájában biztosít sokkal magasabb keresetet olyan szakmákban, ahol egyébként technológiai értelemben valóban hasonló hatékonyságú munka zajlik.
Sőt, ami még inkább hasonlít, az is különbözik. Lehet még kötni az ebet a karóhoz, és még inkább hasonló tevékenységek között kutatni a nagy jövedelemkülönbségeket. Találhatunk is ilyet, például a nagy high-tech igényű, exportorientált vállalatoknál sem ugyanakkorák a bérek az egyes országokban, pedig ott még az előállított termékek árai is hasonlók. Ennek oka, hogy a fent részletezett, az országra jellemző termelékenységi paraméterek megjelennek a munkapiacon, és a kereslet-kínálat logikájának megfelelően kialakítanak egy egyensúlyi bért. Ha valaki belép erre a piacra (mondjuk egy nagy autógyártó), amelyik egy mező közepére telepít egy az ország termelékenységéhez képest kiugóan fejlett kapacitást, akkor sokáig megengedheti magának, hogy ne kínáljon akkora bért, mint mondjuk Németországban. Ezt azért teheti meg, mert a munkaerőpiac sokkal rugalmatlanabb és szegmentáltabb, mint a tőke. A tőke néha egy százalékpontos hozamelőnyért is arrébb ugrik egy kontinenst, a munkaerő viszont akár jelentős bérkülönbség mellett is inkább helyben marad. Ha nem így lenne, akkor a gazdaság bizonyos területein sokkal intenzívebb bérkiegyenlítődés történne.
Mielőtt felhorgadva kizsákmányolást kiáltanánk, néhány dolgot ezzel kapcsolatban jegyezzünk meg. Az egyik, hogy az anyaországhoz képest alacsonyabb bér (magasabb profit) legalább részben ahhoz a működési kockázathoz kötődik, ami a bizonytalanabb intézményi környezethez, gyengébb infrastruktúrához stb. kötődik, így bizonyos értelemben a 2. pontban megfogalmazott termelékenységi szemponthoz is kapcsolódik. Másrészt amennyiben nem lenne olyan típusú működőtőke-áramlás, amelyiket a bérkülönbség mozgat, akkor a fejletlenebb térségben lassabb lenne a tőkeakkumuláció, a termelékenységnövekedés - és így végső soron a bérkülönbség csökkenés. Harmadrészt (az előbbiekből következően) sokkal inkább érdemes a működőtőkére úgy tekinteni, mint a gazdasági fejlődés bizonyos szakaszaiban igen hasznos eszközt. Ha a felzárkózás sikeres, akkor a humánerő minőségének növekedésén, a fizikai infrastruktúra és az intézményi keretek javulásán keresztül ezt az állapotot túl lehet haladni, és nem lesz szükség a munkaerő árával versenyezni. Ehelyett a globális termelési láncokba az egyre magasabb hozzáadott értékű termékekkel lehet becsatlakozni, megteremtve a magasabb bérszínvonal közgazdasági feltételeit.
A kulturális hatás. Végezetül a jövedelmünk feletti szomorkodás okaihoz egy nem gazdasági természetű megfontolást csatolok. Ha egy albán embertől megkérdeznénk, hogy a fenti kérdések alapján miként lát minket, bizonyára a következőket mondaná: nem érthető, hogy a magyarok miért keresnek olyan sokat, amikor az albánok is ugyanolyan keményen dolgoznak, mint mi. És akkor mi elővehetnénk a fenti érveket, és nekiállhatnánk megmagyarázni, hogy azért keresünk "ilyen sokat", mert a gazdaságunk jobb szerkezetű, a takarító és a fodrász magasabb termelékenységű embereknek szolgáltat, a nagyon alacsony bérekre utazó működőtőke már nincs az országban stb. stb. És egyáltalán, termelékenyebbek vagyunk. Csak hát a kultúránk, a történelmi hagyományaink és a földrajzi közelség miatt sokkal inkább tekintjük példának nyugati szomszédunkat, az Európai Unió harmadik leggazdagabb országát.
